Hangya Lajosné

 

 

Ablakok

 

 

Szögletesek, rácsosak, mívesek

Hosszúkásak, kicsik és félkörívesek,

Ablakok. Szem a világra

Fényt ad, hogy ne éljünk hiába.

Az ablakok mind titkokat rejtenek

Születést, halált, drámákat

Unalmat, szerelmi légyottokat

S mindent, ami a kapcsolatokon belül marad:

Lázat, vágyat, magányt, mi fel nem szakad.

De ha a függönyt elhúzod,

És önemésztéssel magad nem nyúzod

Távolba látsz, megsejtheted a valót.

Keresd magadban és másban is a jót.

Tárd ki ablakod, és kinyílik az élet

Megcsap a huzat, de meglátod a szépet.

  

Aszály                          

 

A levegő rezeg és forr

A pusztát ellepi a por

Rekkenő a hőség

Oda az idei bőség

Sárgul, árvul a mező

Soványra tikkad a legelő

Bánatosan béget a birka

A dús növényzetet sírja vissza

Fejszegetten legel a nyáj

Égi áldásért könyörög a táj!

  

Az emeleti ablakból…

  

Reggel van és kavarognak a fecskék

Jó nézni szorgalmát, ide-oda röptét

Az eresz alatt van számtalan fészek

A kicsiknek ide jut, lárva finom étek

Nőnek, szenvednek, repkednek

Jövőre mégis megjönnek

Ők tudják, mi a valódi hűség,

A nemes, természetes egyszerűség

De, mi emberek,tudjuk e?

Lelkünkben jó szándék, lakik e?

Becsüljük e, azt ami a miénk?

Észrevesszük e, a földi út örömét?

Tudjuk e, hogy az élet ajándék?

Vagy úgy hisszük, szertelen játék?

Keresd a színeket, érezd a zenét

Szívd be az illatot, lásd meg a fényt

Érzékszerveid valóra váltják vágyaid

S ha Te is akarod, teljesülnek álmaid

De, ha csak rohansz, nem veszed észre

Az élet elillan, elhalkul a zene

És meg se tudod, élni érdemes-e?

 

Fekszem a fűben

 

Fekszem a fűben…

Mellkasomat a nap melegíti

Hátamat a nedves föld hűsíti,

Ágyam a tavaszi rét

Lelkem harmóniája a tét.

Megsértettek…

Kezem arcom elé teszem,

S nyalogatom lelki sebem.

Ágyam a rengő búzatábla

Arcomat csak a nap látja

Elbújtam a világ elől

Kit bántanak, elmenekül

Megsértettek…

Ágyam a rengeteg erdő

Nem ér el a világi fertő

Ágyam a lomha folyó

Lelkem a bezárt kagyló

Megnyugszom.

Ha az ember más élőkkel elvegyül,

Nem érzi magát olyan egyedül.

Rájön, hogy ő is vad, s ha megszelídül

Megbocsájtó élőlénnyé lényegül.

 

Munkába menet… - hajnal

 

Láttad már a novemberi hajnalt?

Mely tört fényekkel, árnyakkal szabdalt

Mély kék ég, szikrázó csillagok

- úgy érzem - , a földön csak én vagyok.

Hideg van, az arcom kipirul

A fák reszketve állnak konokul.

A ragyogó félhold sejtelmesen bujkál

Ó, egymagad, vajon hová jutnál?

S megláttam egy füstjét eregető kéményt,

Hajnalban kaptam egy csodálatos élményt.

A tejfehér pára felszállt, elvegyült a kékbe

Lelkemre ült a bánat, majd feloldoz a béke

Édesanyám fehér haja lebeg, szép arca feldereng

Így szállt el egy lélek a november végi reggelen.